Karátson Gábor:
Levelekkel a folyókért
Ahogyan szorul a hurok az eddigi, egocentrikus beállítottságú emberiség nyakán, úgy válnak egyre érdekesebbé a képzőművészet és a beszéd, a képzőművészet és a gondolkodás, a képzőművészet és az álom közötti átmenetek. A képzőművészeti gondolkodás persze nem filozofálás, nem is anekdotázás, épp elég energiánk ment el arra, hogy ezektől szabaduljunk; de ez az egész tisztulási folyamat értelmét csak akkor nyerheti el, utólag, ha elkezdünk végre a tiszta imaginációk nyelvén beszélni, olyan mondatokban, amelyek mélyebb tartományokban élnek, mint a tisztán fogalmi gondolkodás mondatai. Pap Éva poétikus falevelei vízi útra kelnek. Poétikusak, mint minden falevél, a tavasszal kihajtók, a nyáron susogók, az ősszel lehullók, e téren semmi különbség; de ezek itt a Pap Éva falevelei, tenyerüket fordítják nemcsak felénk s a nagyvilág felé, hanem (s mondhatjuk: elsősorban) a folyó felé is, mellyel, mint falevelek különleges testvéri kapcsolatban állnak. Falevél-tenyerükkel integetnek, egy üzenet hordozói, amelyet szavakba foglalni durvaság volna persze, de attól még érti a folyó, amely nem olyan bárdolatlan, mint mi. Figyelemreméltó pillanat: ugyanolyan mulandó, mint a tibetiek homokmandalái. Midőn tibeti szerzetesek, jó néhány éve ennek, a rítus végeztével mandalájuk homokját a Dunába szórták, azt gondoltam magamban, lám, ilyen messzi földről kellett valakiknek eljönniük, engesztelő áldozatot mutatni be a mélyen megbántott folyónak. Most itt van egy magyar áldozat, két női áldozópapé, ha szabad így mondanom, Pap Éváé, aki e vízi játékot létrehozta, és segítőjéé, őrangyaláé – mint a művésznő maga mondta – Láposi Gabié. Figyelemreméltó pillanat azért is, mert különböző törekvések egyesülnek benne. Elsősorban a művészek intuíciói; mellettük azonban, s cseppet sem másodsorban, a Duna Charta inspirációi, ama civil mozgaloméi, amelyben örökös a gyász a Dunán vad és otromba kormányzatok által ejtett sebek miatt, de a remény is, hogy egykor még újra élő kapcsolatba léphetünk a világgal. S itt van harmadikként a Képzőművészeti Egyetem – én, megrögzötten, Főiskolának szeretem nevezni inkább –, az ott végzett munka általában, de ezen belül az a tantárgy is – kicsit furcsa itt ez a szó, amelyet már sokadik éve taníthatok, nagy örömömre –, A változások könyve és a tao te king. A régi Kína szent tudományának ezek a ránk maradt emlékei még sokféle módon segítségünkre lehetnének, midőn művészet és természet találkozásait keressük. Boldogítónak azonban épp eléggé boldogító a jelen pillanat, amelyben ilyesvalami végre létrejött – a kezdet: ez ügyben talán még hosszú út áll előttünk.
Induljanak hát el a levelek, testvéreink, remélhetőleg, kockázatos útjukon! Útravalóul elmondom még nekik a tao te king 78. versét. Könyvében Lao-ce a víz útjáról külön beszél, nála a víz a legfőbb áldozó, s ennek az áldozati útnak a 78. vers az utolsó darabja.
A tao te king 78. verse
az Ég alatt
semmi sincs
oly lágy oly gyönge
mint a víz
de ahogy elbánik a keménnyel és erőssel
abban sincs semmi hozzá fogható
hogy máshol csobog már mindegyre mindig abban
haladva egyre
a lágytól a merev hogy megreped
a gyöngeséget hogy legyőzni nem lehet
az égalattiban mindenki tudja
senki sincs aki eszerint cselekedne
azért azt mondja egy szent
„hazája szégyenét
magára vette
és szert tett
a bugás köles föld
istenei
oltárának
ura
nevezetre
az országban
magára vett
minden balsorsokat
s így király lett
végül is
az Ég alatt”
egyenes szó
körbeér
útja fordul
visszatér
(Karátson Gábor fordítása)
(Az írás az Új Művészet XVI./3. számában jelent meg.)
 |
| Levélvitorlások bambuszárboccal, parafa hajótesttel, égetett agyag tőkesúllyal |
 |
| Útra készen |
 |
| Vízre engedés |
 |
| Ötven ember, ötezer vitorla |
 |
| Indulás |
 |
| Útközben |
 |
| Úton a tenger felé |
 |
| Mint a felemelt tenyerek... |
 |
| Én akkor, ott. |
Köszönöm Láposi Gabinak és Karátson Gábornak az együtt gondolkodást; valamint a fotókat Csányi Katinak, Farkas Zsuzsának, Polgár Botondnak, Farkas Ádámnak, Incze Mózesnek; és a közreműködést mindenkinek, aki jelen volt!